2018. augusztus 24-én volt az esküvőnk Balázs közreműködésével. Egy évvel korábban találkoztunk, egy barátom esküvőjén. Nem nagyon tudtam hirtelen hova tenni, azt hittem, hogy egy általam nem ismert, közeli barátja vállalta el, hogy kézben tartja a történéseket, és csak az esemény során később derült ki, hogy nem ez  a helyzet, azonban mégsem álltam olyan távol a valóságtól. Az akkori élmények (mert bizony élményekkel gazdagodtunk) hatására döntöttünk úgy, hogy ha mi ketten valaha egybe kelünk, Balázst szeretnénk magunk mellett tudni ennek során.

Nem csalódtunk. Soha, egyetlen pillanatra sem éreztük, hogy a részéről ez meló, vagy hogy nincs ideje, mert várja a következő feladat. Ha találkoztunk, ha ötleteltünk, vagy ha csak ültünk és beszélgettünk, mindig kelletlenül álltunk fel és indultunk el, és vártuk a következő találkozót.

Nagy tapasztalatából inspiráló ötletek születtek, nem egy buktatót a Balázs rutinja okán sikerült elkerülnünk, mert ami ötlet szinten jónak tűnik, az nem feltétlen válik be gyakorlatban, viszont ezt mi, akik először és utoljára éljük meg személyesen, nem feltétlen látjuk át. Olyan esemény, olyan ünnep született a közreműködésével, amelyben – amellett, hogy elősorban rólunk szólt – mindenki más is jól érezte magát, senki nem unatkozott, és mindig történt valami, amihez kellettek a vendégeink, szeretteink. Így sem mi, sem pedig ők nem érezték egy pillanatra sem, hogy az idő telhetne gyorsabban is…

Mondani sem kell tehát, hogy az előkészületekhez méltó volt a lebonyolítás is. Nekünk tényleg csak annyi dolgunk volt, hogy felüljünk erre a hullámvasútra, a többit rá, illetve rájuk bízhattuk. Annyi volt csak az eltérés a hagyományos hullámvasúthoz képest, hogy mi valahogy mindig a tetején voltunk, és sosem értünk le az aljára…. Köszönjük Neked, Nektek ezt az élményt. És nagyon sajnáltuk, hogy másnap nem tudtuk folytatni a bulit, hiányoztál Balázs, hiányoztál Orsi.

Balázs egy ideje már rágta a fülünket, hogy írjunk értékelést, a Kedvesem pedig az én nyakamba zsuppolta ezt a feladatot, mondván én jobban írok. Én pedig minden alkalommal, amikor arra gondoltam, hogy írni kellene egy ÉRTÉKELÉST Balázsról, azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon hogyan méri meg az ember egy barátját? Vagy olyasvalakit, aki ugyan ellenszolgáltatás fejében, de akkor is teljes egészében ott áll mögöttünk egy olyan helyzetben, amelybe teljesen idegenül mozgunk? Hogyan váltsak „kilóra” – vagy Forintra – egy élményt? Nem tetszett a dolog, és az az igazság, hogy most sem nagyon megy… Akárhányszor a találkozásainkra gondolok, vagy magára az esküvőre, mindig egyfajta melegség jár át. Melegség, és nem hála, mert míg az ember hálát egy hibátlan szolgáltatásért érez, ilyen melegséget olyan emberek odafigyeléséért, akiket szívesen tekint barátjának.

Nem tudom, elegendőek-e ezek gondolatok értékelésként. Akinek esetleg még vannak kétségei, hogy érdemes-e hozzá fordulni tanácsért és segítségért, annak csak annyit tennék hozzá, hogy az esküvő után mi mind a ketten úgy éreztük, hogy ezt jövőre is meg kellene rendeznünk, csak hogy a segítségével újra összehozhassunk egy hatalmas bulit.